Reggel édesanyám érintésére ébredek fel. Lassan kinyitom kissé duzadt szemeimet és ránézek.
- Jorreggelt picim. - Simít végig az arcomon. Szemei vörösek, arca gyűrödt, mintha nem aludt volna egy hete. Szépen lassan felülök és mélyen a szemébe nézek. Valószínüleg megint rossz volt miattam az éjszakája..
- Felkeltettelek? - Nézek rá kissé csalódottan. Nem akartam, hogy ez legyen....
- Igen, de semmi gond. - Mosolyodik el. Ah megint kezdődik minden előrről??! A pánik rohamok?? Megint végig nézte, ahogy az ágyamban bőgök, órdítok és a falat verem?? Túlságosan hiányzik az ölelése és az egész lénye. Szemem megtelik könnyel és sírni kezdek. Anyu oldalának dőlök és jó erősen belefúrom fejem oldalába.
- Miért pont velem? Miért én szivok? Nem akarok nélküle élni. Hiányzik. - Zokogom.
- Ssss... itt vagyok. - Próbál nyugtatni, de azt hiszem nem igazán sikerűl neki. Nem akartam, hogy idejussak. Nélküle az élet értelmetlen. Rémesen hiányzik, és fáj, hogy nem lehetek mellette.
Miután anyu kimegy gyorsan a fűrdőbe rohanok és elintézem a reggeli dolgaimat.
- Jenn! - Nyit be a bátyám kopogás nélkűl a szobámba. Szúros szemmel ránézek, majd az ajtó felé mutatok. Értette a célzásomat, kimegy az ajtón és kopog.
- Gyere be! - Nevetem el magam. Ismét belép a szobámba, de az orrát egy bohóc orr ékesíti, és a szexi barna haja helyett egy piros göndör, kissé hosszú mű haj virít. Ő is megtud nevettetni ha akar.
Röhögve fetrengek az ágyon, nézve fantasztikus előadását. Kezében négy darab almát markol és elkezd vele zsonglőrködni, nem mint ha értene hozzá...
- Szóval, indulhatunk? - Kérdezi meg röpke fél óra után. Levegőért kapkodva bolintok és a táskámért nyúlok.
Lerohanunk a konyhába, én szendvicseket csinálok, míg Ő szőrpöt. Anyutól elbúcsúzva indultunk el Zack háza felé.
- Biztos elakarsz kísérni? - Kérdezi egy kicsit aggódva. A könnyeimel küzdködve, de bolintok egy aprót, majd egy nagy levegőt véve tovább megyek.
Ez nem lesz jó. Nem akarok találkozni a szülivel. Akár hányszor rájuk nézek össze szorúl a szívem. Elvettem tőlük egyetlen fiúkat.
- Peter, én inkább haza megyek. - Azt hiszem így lesz a legjobb. Átölem testvérem és vissza felé indulok. Egy kis sétálás után a temetőnél lyukadok ki. Nem tudok, elmenni anélkűl mellette, hogy meg ne látogassam. Befórdulok a sarkon és a sírkövéhez rohanok. Kezem remegni kezd, míg arcomat a könny ásztatja.
- Jenn szerintem nem az a megoldás, hogy elmenekűlsz ahelyett, hogy megbeszélnétek.. - Ölel át hátúlról és a hajamba puszil. Megfordulok karjai közt és az ajkaira tapasztom az enyémet. Ahogy elválunk egymástól fejét megrázza jelezve, hogy ezt még mindig nem tartja jó ötletnek.
- Zack nem lesz semmi baj, majd ha hazajöttünk megbeszéljük, de előtte ki kell szellőztetni a fejem. - Mosolygok rá és egy puszit nyomok az arcára.
- Nem akarom, hogy felülj a motorra, túlságosan szeretlek! - Vesz körbe karjaival és az orrát a hajamba nyomja. Fejemet a mellkasába préselem és így állunk percekig egy helyben.
Felpattanok a motorra és izgatottan várom, hogy felmásszon elém. Nagyot sohajtva indítja be a járművet, kezeimet maga köré kulcsolja és elindulunk.
A lámpánál egy őrült ezerrel áthajt a piroson és a motor felborúl. Egy pillanatig nem látok magam körűl semmit, csak vakító fényeket, de utána minden kitisztúl. Emberek tömege néz rám, mint ha meghaltam volna. A lábam lilára duzzadt és a fejem sajog.
Szememmel egyetlen egy embert keresek. Szerelmem az autótól tíz centire fekszik.
- Zack!! - Órdítok fel és gyorsan mellé kúszok. Zokogva teszem a fejét ölembe.
- Istenem!! - Bújok hozzá. Érzem remegő lábain, hogy itt a vége. Még lélegzik, de a hasánál alig látszodik. A hajába túrok és még utoljára megcsokolom.
- Szeretlek Jennifer Lewis! - Mosolyodik el és véglek becsukja a szemét. Szíve már nem dobog. Bőgve nyomom a fejem mellkasához.
A sírja mellett térdelek és csak zokogok. Nem akarom soha az életben elfelejteni. Őt szeretem a világon a legjobban.
- Gyere vissza hozzám, kérlek! - Motyogom és letőrlöm szemeimről a könny cseppeket.
- Rettenetesen hiányzol, Zack hallod??? - A főldre zuhanok és itatom az egereket. Miért pont Ő???? Miért??? A főldet dobálom kövekkel és ordítok hát ha meghallja.
Felállok és apró léptekkel haladok hátra felé, míg valakinek neki nem megyek.
- Ssss. - Ölel át egy erős kár és jól magához szorít. Valamit motyog a fülembe, de semmit nem értek belőle. Kicsit eltovolodik tőlem és mélyen a szemembe néz.
- Nekem is nagyon hiámyzik, de tudnod kell, hogy Ő nem akar így látni téged. Ő azt akarja, hogy boldog légy. - Bíztat, egy halvány mosollyal az arcán. Akaratom ellenére is hozzá bújok és arcomat a mellkasához szorítom.
- Köszönöm, hogy itt vagy.. - Suttogom. A kezét a tarkómra helyezi, és lágyan simogatja.
Néhány percig így állunk szótlanúl, de egy hangos kiáltás elválaszt minket egymástól.
- Szerintem nem itt kéne, mi van ha látja onnan fentről?? - Kiabál hozzánk gúnyosan egy ismeretlen hang. Shawn hátrébb lép és szúrós tekintettel figyeli a távolban álló fickót.
- Mi van Jennifer? Már nem is ismersz fel? - Jön közelebb hozzánk. Egyre ismerősebb. Hangja érces és tekintete haragos.
- Adam?! Te meg... - Fordulok felé. A szívem a torkomban dobog. Útálom.. nem csodálom, hogy Zack megtíltotta, hogy vele és a bandával szórakozzak.
- Mondjad cicu. Nem hiányoztam? - Mosolyog gúnyosan és magához húz. Jó erősen a lábára lépek, amitől elenged és a testrészét fájlalja.
- Rühellek érted?! Soha a büdös életben nem akarlak a közelében látni, felfogtad?? - Kiabálom, ahogy csak tudom. Zack hányszor tért haza véres szájjal és lila szemekkel csak is ez a barom miatt... Azért bántották, mert nem akart versenyezni, és nem akart bele rángatni abba az egészbe.
- Jajj ne játszd az ártatlant... Ha jól tudom TE ölted meg. - Emeli ki a rám utaló szót. Ismét a sírás határán vagyok. Legszívesebben tökön tugnám, de be érem egy hatalmas pofonnal.
- Tudod mit? Elhúzok innen, de ezt még vissza kapod! Ribanc... - Köpi a szavakat.
Shawn megfogja a karomat és hátra fele kezd civálni. Addig nem nyugszom meg, míg el nem tűnik az a rohadék a szemem elől.
- Jenn nyugodj le jó? Semmi gond nincs, én itt vagyok és vigyzok rád és rá. - Szorít magához és hazafelé indunk.
- Semmi baj nincs? Ugye most csak viccelsz?? Megöltem a szerelmemet és a legjobb barátodat! Nem is ismerlek! Csak annyit tudok, hogy te voltál az egyik legfontosabb az életében! Te sem ismersz és még is itt vagy velem! Mi a fenét akarsz tőlem???? - Vágom hozzá az összes kérdésemet egyszerre. Megdöbbenve bámúl rám és keresi a válaszokat. Gyorsan hátat fordítva neki otthagyom és meg sem állok hazáig.
Az út felénél eleredt az eső, így nem veszem észre, hogy újjabb könnycseppek gördűlnek végig arcomon.
Haza érve a konyhába megyek ahol anyu épp a vacsorát készíti.
- Megjöttem. - Puszilom meg és leülök az egyik székre.
- Bátyád mikor jöhet haza? - Érdeklődik szomorúan. Szomorúnak tűnik, bár ezt nem csodálom.
- Valószínűleg két. - Motyogom. Ő is annyira fog hiányozni. Hiányzik a régi Peter, akivel mindenent együtt csináltunk, együtt nevettünk, deszkáztunk és buliztunk. De mostanában már beszélni sem merek vele.
Anyunak segítek a vacsora elkészítésében, majd együtt leülünk az asztalhoz.
- Beszéltél ma Alexával? - Teszi fel első kérdését. Most hazudjak? Nem akarom elmondani neki, hogy nem mentem el vele.
- Anyu.. én... nem kísértem el Petert. Nem tudtam megtenni.. - Hajtom le a fejem. Látszódott rajta a csalódottság, hisz megigértem neki, hogy végig testvérem mellett leszek.
- Kérlek ne haragudj. - Fogom meg a kezét. Egy apró mosolyt erőltet ajkaira és bólint egyet.
A vacsora további részében csöndben eszünk. Nincs miről beszélni.
- És te, hogy vagy? Anyu meddig terjedt el a rák? - Faggatózom. Soha semmibe nem avat be, pedig jogom van tudni róla.
Üres tekintettel néz maga elé. Ezek szerint rosszabb mint gondoltam.
- Anya, ugye nem?? - Fagyok le. - Az orvosok azt mondták, hogy max fél évem van. - Vesz egy mély levegőt. Az ég szerelmére!!!!!!! Gyorsan átölelem és ismét sírni kezdek.
- Nagyon szeretlek. - Súgja a fülembe. Istenem...! Mi ez??? Akiket szeretek meghalnak??? Miért???
