1. fejezet

    Már két éve, elvesztettem. Elvesztettem a számomra legfontosabb embert, a legjobb barátomat, egyben a szerelmemet. Miért nem én mentem el helyette? Miért neki kellett mennie a túlvilágba? Igaz még fiatalok voltunk, de tudtuk, hogy a szerelmünk tiszta és őszinte. Ha lehetne, egyetlen egy kívánságom az lenne, hogy Zack vissza jöjjön,én meg átmenjek oda, hogy Ő sírhasson a sírom felett, nem pedig fordítva. Mintha csak párperce történt volna... látom magam előtt, ahogy leesik a motorról és be csúszik a kocsi alá. Ha én nem akartam volna elmenni otthonról, akkor még most is itt lenne velem. De én szerencsétlen... kihisztiztem, hogy menjünk el jó messzire.. de csak hat utcával arrébb jutottunk.
Átakarom újra ölelni és beszívni az illatát, de ezt már nem tehetem meg.

Nagy nehezen, gondolataim közepette mászok ki az ágyból, és a fürdőbe rohanok. Gyorsan letusolok és felveszem a kedvenc ruhám, amit Zack-el vettünk még annak idején. Magamra kapom pulóverét és a konyha felé trappolok.
- Szia Anyu. - Nyomok egy puszit az arcára. Elő veszek valami ehetőt a hűtőből és az egyik székre csapódok.
- Peter hol van? - Vonom fel a szemöldököm. Valószínűleg megint ivott, ezért részegen fetreng a kanapéján. Anyu nem válaszol, csak a fejét ingatja rosszallóan.
- Mindjárt bemegyek és megnézem. - Kortyolok bele a narancslébe. Ahogy befejeztem a reggelit Peter szobája felé veszem az irányt. Halkan bekopogok, de nem kapok vissza jelzést, így benyitok.
- Hagyj már. - Hajítja felém a kezéhez legközelebb lévő tárgyat a bátyám. Oda megyek az ágyához és ráülök.
- Ugye megint ittál? - Fonom össze a karom. Már elegem van abból,hogy húsz évesen nem csinál semmit. És ami pénzt keres azt az nap este elkölti valamelyik kocsmában. 

- Mi közöd van hozzá? - Förmed rám, majd sietősen fel ül.
- Talán annyi, hogy a húgod vagyok. - Röhögöm el magam gúnyosan. Már három éve próbálom a helyére rázni a dolgokat, de eddig nem nagyon sikerült. Folyamatosan arra gondolok, hogy a családunk szét esik.. Nem bírom elképzelni anya nélkül az életem, Ő az aki egészen eddig vigyázott rám. De ez egyszer nem így lesz. 

- Jennifer semmi közöd nincs az életemhez, érted? Menj ki és maradj is ott!! - Emeli fel a hangját. Teljes szívemből gyűlölöm amikor ilyen. Szívem szerint kitenném a házból, csak az a probléma, hogy idősebb nálam, és egy idő után hajléktalan lenne. Kimegyek a szobájából és jó hangosan becsapom az ajtót. Az elő szobába futok és felveszem a cipőm.

- Anyu elmentem, majd jövök! - Kiabálok be a konyhába. 

A temető felé veszem az irányt. Egész végig csak rá tudok gondolni, két év alatt még mindig nem léptem át ezen. Az életem nagy része akkor befejeződött. Most már csak anyukámért élek... senki másért. 

- Jó napot kisasszony. - Köszön a virág árus néni.

- Csókolom. - Mosolyodom el és oda megyek hozzá. A virágcsokrai most is gyönyörűek. Mindig tőle viszek virágot, amikor meglátogatom..

- Megint az Ő sírjához mész? - Kérdezi egy halvány mosollyal az arcán. Egy aprót bólintok és leülök a mellette lévő kis sámlira. A könnycseppek sorozatban folynak le az arcomon és a szívem egyre gyorsabban ver.

- Drágám, nem a te hibád. - Simogatja meg a hátam. Mindenki ezt mondja, de tudom ezt csak azért teszik, hogy hamarabb elfelejtsem. De ezzel csak hazudnak és átvernek. Zack szülei is mindig kedvesek hozzám, és próbálnak belém önteni egy kis lelket.  Ők már valószínűleg nem lesznek olyanok mint az előtt. Olyan élet vidámak...

- Vihetek olyat? Az a kedvencem. - Mutatok a vörös rózsa felé és elveszek két szálat. Elköszönök és a síremléke felé megyek. Lehajolok a márvány kőhöz és ráhelyezem.

- Bocsáss meg szerelmem! - Szipogok és leülök mellé. Tudom, hogy itt van velem és lélekben átölel. Elmerülök gondolataimban és csak akkor térek magamhoz, mikor valaki letelepszik mellém. Csendben ül és füvet pásztázza. Amikor felemeli fejét elakad a lélegzetem. 

- A legjobb barátom volt.. - Mutat a sír felé. Látszik rajta, hogy szenved. Szívem szerint átölelném és csak sírnék, de tudom, hogy ez így csak rosszabb lehet.

- Nagyon sajnálom. - Suttogom, de tudom, hogy ez jelentéktelen, hisz megöltem... 

- Nem te tehetsz róla. - Csóválja a fejét. A szeme megtelik könnyel és Ő is sírni kezd. Így még inkább furdal a szívem. 

- Mindennap ki jössz hozzá? - Emeli a fejét. Egy aprót biccentek válaszként. Nem tudok megszólalni, annyira fáj. 

- Minden áldott nap itt ülök és több milliárdszor elmondom, hogy szeretem és, hogy nagyon sajnálom. - Mosolyodom el. Tudom, hogy Őt ez nem érdekli, még is jól esik, hogy valakinek kiönthetem a szívem. A fejét csóválva mosolyog rám és simogatja meg a karomat. 

- Ne büntesd magad. Ő is szeret téged, még ott fent is. - Próbál biztatni. Felé fordulok és jó erősen átölelem

- Shawn én annyira sajnálom. - Zokogom. Végig a hátamat simogatja és azt súgja a fülembe, hogy "nem a te hibád". Levegő után kapkodva állok föl és elbúcsúzom tőlük'. 

Hazafelé tartva a fülhallgatómból valami depis szám megy. Úgy kikapcsolnám.. de egyszerűen nem akarom. Valahogy kötődöm hozzá. Lehet, hogy a szöveg miatt, nem tudom. Egyszerűn a Nothing Really Metters Zack-re emlékeztet, és a vele eltöltött időkre. 

A házunkhoz érve veszekedés csapja meg a fülem. Lassan a bejárati ajtóhoz osonok és benyitok. 

- Azonnal add ide!! - Kiabál valaki. A nappalihoz megyek és látom, hogy anyukám valamit fog a kezében, amiért a bátyám nagyon könyörög.

- Hogy tehetted ezt? Ki adja neked?? - Kérdezi anyukám elhalt hangon. Peter nem válaszol, inkább a szobájába száguld. 

Leülök anya mellé és kiveszem kezéből azt a cuccot. Már értem, hogy miért van maga alatt ennyire az az idióta. Csak az a gond, hogy a droggal nem megy semmire. Nem akartam, hogy ilyen helyzetekbe keveredjen, mert tudom, hogy így csak rosszabb lesz minden. 

- Figyelj anyu, ezt is meglehet oldani egy terápiával. Viszont ezt hagyd rám. - Puszilom meg. Ismét a cipőmért nyúlok, de Peter megállít. 

- Jenn segíts nekem! - Könyörög. Fájdalmas tekintettel engedi el a karom. Fáj, hogy így kell látnom, még soha semmiért nem kért segítséget. 

- Éppen azt csinálom. Maximum tíz perc és itthon vagyok. Addig te menj fel és zárd magadra az ajtót. - Mondom és kimegyek az utcára. Zackék házához érve becsengetek. 

- Szia Jennifer! - Jön felém édesanyja és megölel. Kertész ruhában van szóval épp rosszkor jöttem. 

- Jó napot. - Viszonzom ölelését. Olyan mintha a második családom lenne. 

- Tudnánk beszélni? - Nézek a székek felé kétségbe esetten. Leülünk az asztal mellé, de valahogy nem akarom elmondani neki, de ahogy meglátom az arcát magam előtt, ahogy könyörög, minden kiömlik belőlem. 

- A bátyám Peter elkezdett drogozni. Egyre rosszabb az állapota. Vittük orvoskhoz is, nem mondtak semmit. Viszont ön tudna neki segíteni, hisz ilyen a szakmája... ugye?! - Hadarom. Megdöbbenve néz rám, mintha annyira váratlanul érte volna ez a dolog. 

- Megpróbálhatom, de az elvonási tünetek egyre rosszabbak és rosszabbak lesznek. Eltarthat egy hónapig is, de általában le van tudva két hét alatt. - Mosolyog rám biztatóan. Egy hatalmas kő esik le a szívemről, ahogy eljut a tudatomig, hogy Peter-el minden rendben lesz egy kis idő után. 

- Viszont ezt holnap elkéne kezdenie, és ha szeretnéd addig bent tartjuk a korházban. - Teszi hozzá. Felállok és elbúcsúzom tőle egy hoszabb öleléssel. Vissza felé megállás nélkül futok és a bátyám szobájáig meg sem állok, és el mondom neki mind azt, amit Alexa mondott. 

- Jó legyen. - Adja meg magát. Gyorsan össze pakolok neki néhány ruhát és az ágyneműjét. 

Az ottani munkámat elvégezve a zuhanyzómhoz lépek és magamra engedem a jó meleg vízcseppeket. 

Mára minden elintézve, de holnap kezdődik egy ugyan ilyen rémes nap.